Mi történik körülöttünk?
Olyan időszakot élünk át, amely sokak számára nehéz, és mindannyiunktól megköveteli a változást. Szinte soha nem tudjuk, mit hoz a holnap, és napjainkat az emiatt érzett aggodalom tölti ki. Pedig ha tudnánk, hogy „az élet akkor kezdődik, amikor nem tudjuk mi lesz”, még örülhetnénk is annak, amit tapasztalunk.
Találkoztam olyan emberekkel, akik a jelen eseményeire átmeneti problémaként tekintenek, ami el fog múlni, csak ki kell bírni. Ők nem csinálnak semmit másként, mint azelőtt, kitartanak, de közben állandó bennük a feszültség. Mások minden energiájukat a megszokott társadalmi vagy céges működés fenntartásában teszik, mindent megtesznek azért, hogy a jelenlegi működési módot megmentsék a pusztulástól. Ők érzik, hogy változásra van szükség. Érzik azt is, hogy sok mindenre nincs ráhatásuk, eltűntek a fix pontok, ezért számos megoldási módot kipróbálnak. Szemük előtt az lebeg, hogy csak idő kérdése, és a megszokott működés előbb-utóbb normalizálódik, kisebb változtatásokkal ugyan, de képes lesz továbbműködni.
A legtöbben azok vannak, akik belefáradtak az elmúlt évek nehézségeibe, és minden erejüket elveszítették ahhoz, hogy bármit is tegyenek. Nézik, bírálják, legyintenek rá, nem hisznek a változás esélyében, feladták. Úgy gondolják, ők a vesztesei ennek a helyzetnek, nincs ráhatásuk az eseményekre, már csak az érdekli őket, hogy elég pénzt vigyenek haza a megélhetéshez, és ezért a legkevesebbet kelljen tenniük. Semmi sem tudja motiválni őket, csak arra vágynak, hogy mindenki hagyja őket békén.
Mindhárom hozzáállást megértem. Olyan társadalmi normákat sulykoltak belénk, amelyek szerint a társadalom működésének egyetlen helyes útja van. Minden más zsákutca, nem is érdemes másban gondolkodnunk. Ezen normák szerint az a helyes út az emberiség számára, amelyen most járunk, még ha fura is, hogy a fejlődés ellenére egyre többet kell dolgoznunk az alapszükségleteink biztosításáért, egyre korlátozottabb a szabadságunk és mindeközben nem vagyunk boldogok.
Úgy gondolom, a fenti három hozzáállás egyike sem tud megoldani semmit. Mind rengeteg feszültséggel jár, ami lekorlátozza a kreativitást. Nem enged új utakat felfedezni, mert tele van ragaszkodással, és csak az ismert megoldások próbálgatásából áll. Új gondolatokra, ötletekre, hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy az emberiségnek legyen esélye változtatni a jelenlegi, reménytelenül összeomló, önpusztító társadalom irányán.
Jó, de kik hordozzák ennek a változásnak lehetőségét?
A többség számára talán már világossá vált, hogy a politikusok, elemzők, bankok, multik, valamint az azokat létrehozó és a társadalmi működést meghatározó szereplők, a „Tekintélyek” nem fognak megoldást hozni. Ők mindig ugyanazt teszik, csak a köntösük változik. Úgy gondolnak magukra, mint akik úsznak ennek az özönvíznek a felszínén, amit egyébként ők okoztak, ezért nem is akarnak érdemben semmin sem változtatni.
A média mára teljes mértékben a társadalmat irányító szereplőket szolgálja ki hazugságaival, fontos információk elhallgatásával, félelem keltéssel. Többek között, ezért sem látunk magunk körül más lehetőséget. A média folyamatosan járványokkal, háborúkkal és más szörnyűségekkel köti le a figyelmünket, amelyek a valódi problémáknak csak a tünetei, és nem a valódi probléma. A tünetek kezelése nem hoz megoldást, csak újabb tüneteket generál, amiket egyre nehezebb kezelni.
Ha nem ők, akkor ki hozza el a szükséges változásokat?
Fogalmam sincs!
A változás kulcsát nem egy új ember, nem a nagybetűs „Tekintély” megjelenése fogja meghozni. Nem lesz megváltó, még annak ellenére sem, ha valaki annak is fogja tartani magát, vagy mások kikiáltják annak.
A főszerep, az esély az egyénekben van.
Abban, amit saját életükkel tesznek, és annak a környezetükre kifejtett hatásában. A változás kulcsa meglátásom szerint az egyének hozzáállásának megváltoztatásában van.
Ha a társadalomban eléri a kritikus tömeget azon emberek száma, akik máshogy állnak a dolgokhoz, máshogy viselkednek, cseleksznek, mint ami a megszokott, amit ma „normálisnak” nevezünk, akkor indul el a változás.
Hogy mennyi a kritikus tömeg?
Nem tudom pontosan, mert sok számmal találkoztam eddig, és ezek mindegyike elmélet, de a legvalószínűbb az 5 százalék. Azért ilyen alacsony, mert az emberek 80 százaléka valaki más mintáját követi, a lelke pedig pedig önmagától a helyes utat fogja választani, ha van rá lehetősége. Ehhez viszont szükséges, hogy más mintákat is lássunk, mint amit a média jelenleg felénk sugároz.
Az öt százalék már látszik, ha megnyilvánul. Miben tud megnyilvánulni? Abban, hogy másként gondolkodik, másként cselekszik és másként beszél. Abban, hogy nyugodt, mert akkor is azt teszi, ami helyes, ha annak kétségesek a következményei. Nem rombol, hanem átalakít és épít. Viselkedését nem a körülményei határozzák meg, hanem az elképzelései. Szóval mai értelemben „nem normális”.
Nézzük a gyakorlatot, mit jelent ez a hétköznapokban?
Az én receptem a következő:
– Vannak céljaim, amik nem függnek a jelenlegi helyzettől, lehetőségektől. Megvizsgálom, hogy ezek helyesek-e. Ha nem helyesek, elvetem őket, akkor is, ha vágyom rájuk. Ha nekem és másoknak jók és nem károsak, akkor elkezdem formálni azokat.
– Minden reggel ezzel a kérdéssel kezdem a napot: Mit akarok és mit tehetek a célom eléréséért MA? Ami eszembe jut, azzal kezdem a napot, és csak utána jönnek a kötelezettségek. Vannak olyan napok, amikor nincs válasz, de az nem baj. Kötelezettségek mindig vannak. ;/
– Esténként ezzel a kérdéssel nézek rá a napomra: Helyes volt minden, amit tettem?Előremozdította, amit megcéloztam vele?
– Csak olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek engem érintenek és hatással vagyok rájuk. Ezekről soha nincs szó a médiában, ezért azt nem olvasom, nem nézem, nem hallgatom.
– Csak nagy vonalakban követem a média által közvetített eseményeket.
– Olyankor is azt keresem, megjelennek-e új hangok és megközelítések, vagy ugyanazt a lemezt koptatják.
– Ha bizonytalanság, félelem vagy kétség jelenik meg bennem, felteszem magamnak a kérdést: Érint ez MOST engem? Biztos, hogy később érinteni fog? Ha biztos, akkor tudok MOST ellene tenni? A kérdésekre legtöbbször három nem a válasz, így leveszem a napirendről, mert nincs vele dolgom.
Így van esélyem kiegyensúlyozott életet élni, megtapasztalni tevékenységem eredményét, örülni neki, tanulni belőle. Úgy gondolom, ez kihat a világra is, és ennél többet nem tehetek. A többi csak díszlet, amit ha nem nézek, nem képes megzavarni.
