Idővel megáldott, vagy idő által szorongatott vagy?
Valami létrehozásához időre van szükség. Bármit is szeretnénk megteremteni, legyen az gondolatban való megfogalmazás, vagy tényleges cselekvés, idő szükséges hozzá.
Van, akit a teremtés időigénye feszültséggel tölt el, és szükséges rosszként tekint rá, mint egy eszközre a célja eléréséhez, míg mások minden pillanatát örömként élik meg. Mi a különbség a két ember között?
Ennek a kérdésnek a megválaszolása kulcsfontosságú, mert nagy szerepe van abban, hogy boldog emberként éljük az életünket, vagy éppen állandó feszültségben, rohanásban, közeledve a kiégés felé.
A kérdésre adott válasz nem egy recept, amit mindenki elolvas, magáévá tesz, és onnantól minden rendben. Az időhöz való viszonyunkat az életszemléletünk határozza meg, amin változtatni erőfeszítést és fejlődést igényel. Ha Te ezért tenni akarsz, akkor a következő kérdésekben való elmélyülés segíthet. Ha a tablettás megoldást keresed, úgy gondolod, hogy a boldogságod valami külső körülmény, szerencse fogja meghozni, akkor ezt nem nálam lehet kapni, ezért ne hívjál.
Nincs elég időd?
A mai leggyakoribb válasz, hogy nincs időm. “Eleve késésben vagyok, rengeteg a feladatom és alig van időm bármi másra.” Tényleg így van? Érdemes közelebbről megvizsgálni ezt a kérdést.
Sok ember van olyan helyzetben, amikor a feladatait nem maga határozza meg, hanem másoktól kapja, gyakran olyan határidővel, ami nem teszi lehetővé a nyugodt és elmélyült munkavégzést. Ráadásul, ha tehetné, valószínűleg nem ezekkel a feladatokkal töltené az idejét. Általában nincs befolyása a feladatok megvalósítási körülményeire, így akkor sem tud idő hatékonyabban dolgozni, ha képes lenne rá. Folyamatosan próbálunk idő hatékonyságot növelni, de az egy szint után csak akkor működik, ha érzéketlenné válunk, ami egy hatalmas öngól. Ha magadra ismersz ebben a leírásban, akkor ez okozhatja azt az érzést, hogy kevés időd van, és nem vagy szabad.
Miért nem csinálod máshogy, vagy mást? Olyat és úgy, ahogy te szeretnéd. Nincs rá lehetőséged? Kényszerpályán vagy? Gondold végig ezeket a kérdéseket. Itt állj meg az olvasásban, és tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, majd adj időt a válaszra, ne intézd el a reflex válaszokkal, mert azok eddig sem hozták el a megoldást.
Az első válaszaid összefoglalása valószínűleg a következő: Nem rajtam múlnak ezek a dolgok, és nincs lehetőségem változtatni.
Ha mélyebbre mész, alkalmazva a befelé figyelést, valószínűleg felismered a válaszaid mögött lévő hitrendszert, és talán rájössz, hogy a felsorolt korlátaid többségét te tartod fenn, és nem mások. Másokra csak hivatkozol, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy sok minden rajtad múlik.
Megosztok veled egy saját példát.
30 évig azt hittem, hogy ahhoz, hogy a megélhetéshez szükséges munkamennyiséget elvégezhessem, minden reggel legkésőbb 9-kor el kell kezdenem dolgozni, de még jobb, ha 8-kor kezdek. Ezt a hitem, és minden külső körülmény is alátámasztotta. Ha nem így tettem, lelkiismeret furdalásom volt, és azt későbbi munkavégzéssel kompenzáltam. Most már 18 éve magánvállalkozó vagyok, saját magam osztom be az időmet, és határozom meg, hogyan végzem el a munkám. Mégis így dolgoztam végig az elmúlt 18 évet, hogy legkésőbb 9-kor már dolgoztam, kerestem a feladatokat. Tavaly ősszel (2023) úgy döntöttem, hogy elég. Reggel az erdőben kezdek egy 2 órás gyaloglással, mert ott nem tudok dolgozni. Van, hogy nézelődök, figyelem a gondolataimat és hagyom, hogy szabadon keringjenek, sokszor podcastokat, beszélgetéseket hallgatok. Hazaérve, a párommal többször még egy fél órát beszélgetünk. Ezt nagyon szeretem, mert az aktuális gondolatainkat szabad keretek között feldolgozni egy másik emberrel, felemelő. Utána kezdek hozzá a munkához, egy egészen más szellemi állapotban, mint azelőtt. Ez az “időkiesés” nem rontotta a hatékonyságomat, sőt, javított rajta, és sokkal szabadabbnak érzem magam.
Sokan úgy gondolják, hogy egy cégtulajdonos vagy vezető maga dönti el, mit és hogyan csinál, ezért ő szabadabban gazdálkodik az idejével.
A leírt saját példám is rávilágít arra, hogy nem így van, mert egy vezetőben mindig erősebb a belső kényszer a munkavégzésre, ami elviszi minden idejét, és sokszor a fontosabb dolgokra nem marad ereje. A belső kényszerek sokkal nehezebben legyőzhetők, mert az ember külső nyomásnak éli meg, így előbb foglalkozik a tünetek kezelésével, mint a valódi problémával.
Van időd arra, amit tenni akarsz, de mégsem vagy boldog?
Biztosan átéltél olyan időszakokat, amikor teljesen belemerültél a tevékenységeidbe, és teljes figyelmed azon volt, amit csinálsz, miközben az időérzékelésed eltűnt. Nem volt fontos, hogy mennyi idő telt el közben. Felnőttként ritkán tapasztalunk ilyen élményeket, de gyermekkorunkban szinte állandóan ebben az állapotban voltunk. A gyerekek többsége hat éves korig nem tudja kezelni az felnőttek által alkalmazott idő fogalmát. Számukra csak három idő létezik: a múlt, a jelen és a jövő, amit nem percekben és órákban mérnek. A jelent értik, a múlt nem érdekli őket, felidézni is nehezen tudják, a jövő pedig valami távoli dolog, amivel nem tudnak mit kezdeni. Mindenki számára ismerős lehet az a helyzet, amikor egy gyereknek azt mondod, hogy ha ezt nem hagyja abba, holnap nem kap fagyit – és ennek semmi hatása nincs már öt perc múlva.
Milyen hatással van az idő megértése és elfogadása a gyerekek képességeire?
Ha megfigyeljük a gyerekeket hat éves korukig, boldogabbak, gyorsabban fejlődnek, kevesebb félelmük van, könnyebben túllépnek a kudarcokon, és képesek feltétel nélkül szeretni és kapcsolódni. Segít bármit is nekik a fejlődésben az idő kereteiben való integráció? Szerintem nem, sőt, de ma már olyan merevvé vált a társadalmi berendezkedésünk az idő tekintetében, hogy nem tudunk megszabadulni tőle. Át kell vennünk, hogy részesei lehessünk az emberi közösségnek.
A megoldás ezért nem abban van, hogy megszabadulunk az időkorlátoktól, hanem hogy a viszonyunkat változtatjuk meg hozzá. Ennek kulcsa, hogy a tevékenységünket milyen állapotban végezzük. Erről részletes információkat találhatsz a “A változáshoz szükséges hajtóerők” cikkemben. A lényege röviden az, hogy ha valamit nem tudsz elfogadással, örömmel vagy lelkesedéssel végezni, akkor inkább ne csináld, mert nem lesz jó vége.
A világnézetünk jelentősen befolyásolja az időhöz való viszonyunkat.
Az, aki materiális világnézetet vall, és nem hisz a lélek halhatatlanságában, a rendelkezésére álló időt a születés és halál közötti időszakra korlátozza, ebben a tartományban gondolkodik. Ez jelentős nyomást gyakorol rá, hiszen ez a periódus szűknek tűnik, főleg a halhatatlan lélekben hívőkhöz képest. Ennek következtében folyamatos türelmetlenséget tapasztal, gyakran a hedonizmus felé hajolva, az élet élvezeteit keresve (hedonizmus: az egyének az öröm és fájdalom elkerülése felé orientáltak, és minden cselekedetüket az élvezetek, vagy a boldogság növelése motiválja). Az idő számukra kiemelten fontos, és minden olyan idő, amely nem hoz konkrét eredményeket, feleslegesnek tűnik, ha nem jár élvezettel vagy örömmel. Manapság még az is ront a helyzeten, hogy a médiában folyamatosan sugárzott félelmeket átveszi az emberek többsége, ezáltal még rövidebbnek éli meg a rendelkezésére álló időt.
A lélek és/vagy tudat halhatatlanságában hívők, gyakorlatilag minden vallásos vagy spirituális világnézetet valló ember számára az élet és az idő elsődleges célja a lélek fejlődése. Az számít, hogy halálunkig milyen emberré válik valaki. Ebben az esetben az idő relatív, mert a személyiségformáló élmények és fejlődési lehetőségek számítanak igazán. Az idő múlását könnyebb elfogadniuk, mivel érzik, hogy nincs olyan nagy jelentősége, és az életüket a fejlődésükre összpontosítják. Bár nem minden hívő tudja minden nap tudatosítani, és teljes mértékben megélni ezeket az elveket, de néha megállva sokak számára ezek a gondolatok megnyugvást hoznak, segítenek az idő fogságából kilépni.
Nem lenne reális, ha azt javasolnám, hogy mindenki higgyen a halál utáni élet lehetőségében, mert akkor nem fogja az idő annyira feszíteni. Azonban érdemes elmélkedni az élet értelmén, mert ez inspirációt adhat, és segíthet abban, hogy sok, mások számára tett segítés ne időpocsékolásnak tűnjön. Felismerhetjük, hogy a valódi boldogságot nem a saját magunknak szerzett örömforrások hozzák elsősorban, hanem a másoknak való segítés, együttműködés közös élménye.
A boldogság nem cél, hanem tünet.
Fontos tudatosítani, hogy a boldogság nem lehet cél, mert ha így tekintünk rá, sosem érjük el. A boldogság annak tünete, hogy amit teszünk, azonosulunk vele, látjuk értelmét, és fejlődünk benne. Ha így élünk, időnk többségében tevékenységünket boldogan, lelkesen csináljuk, a többit pedig belső elfogadással kezeljük, ekkor az időnek kisebb a jelentősége, alapállapotunk pedig a boldogság. Eltűnik a türelmetlenség, elégedetlenség, külső körülmények negatív hatása ránk, jövőtől való félelem, a múltnak a hatása a jelenünkre.
Ha megfogadod a leírtakat, akkor idő által szorongatottságod átalakul, és idő által megáldottá válsz.
