Elvesztünk a részletekben
A tökéletességre törekvő emberekben mindig zavart valami. Sokáig nem tudtam megmagyarázni, mi a baj az ő hozzáállásukkal. Láthatóan ritkán elégedettek, az alkotási folyamatukat a feszültség jellemzi, és minden figyelmük a hiányosságokon, hibákon van. Ingerlékenyek lesznek, ha valami körülöttük nem tökéletes, vagy ha hibáznak a körülöttük dolgozók, és egy pillanat alatt szertefoszlik az elégedettségük egy apró hiba láttán. Ez az attitűd általában alkalmatlanná teszi őket másokkal való együttműködésre. Vagy zsarnokká válnak, vagy olyan belső feszültségek emésztik fel őket, amelyek középtávon is elviselhetetlenek számukra. Az sem ritka, hogy mindkettő.
Mivel a világ nem fog megváltozni a kedvükért, ezért már csak a leírt tünetek miatt is érdemes ezen a hozzáálláson változtatni.
Miért is jó a tökéletlen világ? Hogyan engedjük el a tökéletességre való törekvésünk?
1906-ban egy Pareto nevű közgazdász egy matematikai elvet fogalmazott meg, miszerint a hatások nagyjából 80%-át a változók körülbelül 20%-a okozza. Ez ma a 80/20-as szabálynak nevezett elv. Ez egy megfigyelésen alapuló állítás, de azóta szinte minden területen igazolták, hogy többségében igaz. A 80/20-as szabályt sokféleképpen lehet értelmezni, sőt lehet ellenpéldákat is találni, de mindenképpen érdemes vele foglalkozni.
Az én értelmezésem a 80/20-as szabályra:
Semmit nem szabad túltolni, fókuszáljunk a lényegre, ne ragaszkodjunk az elképzelésünk minden részletéhez, hagyjunk spontán folyamatokat kibontakozni, keressük meg az ideális körülményeket a megvalósításra, és elégedjünk meg a megfelelővel a tökéletesség helyett. Ha így teszünk, akkor 20% energiával elérjük a célunk 80%-át, és nem érdemes még 4x annyi energiát betolni a további 20%-ba, hanem inkább fogadjuk el úgy, amilyen lett. Szerintem ez az egyik titka a boldogságnak.
A természetnek is jellemzője, hogy távol áll a tökéletességtől, a 100%-osan kihasznált működési modellektől. Mindig van tartalék a természeti rendszerekben. Éppen ettől képes mindent túlélni, alkalmazkodni, újjászületni, változni, azaz élni. A természet “tökéletlenségében” érezzük az életet, örömmel fekszünk végig az egyenetlen fűszálak között, sétálunk az érthetetlenül tekergő ösvényeken, figyeljük meg az elhalt, szétesett élőlényeken születő új életetet.
Mai fő irányelvünk az életben a tökéletességre, maximumokra való törekvés, azaz a 100%-osság. Rettegünk a hibáktól és a veszteségektől, mindent megteszünk azok elkerüléséért, továbbá ezt várjuk el másoktól is. Ennek eredményeként figyelmünk a hibákra összpontosul, és nem azokra a dolgokra, amik jól működnek. Mivel nem az összképet nézzük, hanem a részletekben rejlő hibákat, nem a végeredmény szempontjából megfelelő körülményeket választjuk, rossz döntéseket hozunk, így minimális pozitív hatást gyakorolunk a végeredményre. Az optimális működésre való törekvés helyett a hibamentesség és a tökéletesség a cél. Ma erre van berendezkedve a társadalom, és a sors iróniája, hogy ennek a szemléletnek következtében eluralkodott a káosz a világon.
Az emberiség nem tanult a hibás világnézetének következményeiből, hanem úgy gondolta, hogy a megoldás kulcsa a folyamatok és eredmények tökéletesítése. Elindult a szakosodás, ami által egy részterületen további hibák elemzésére és “tökéletesítésére” van lehetőség, nem kellett az egész képet nézni.
Például egy ablakosnak már nem kellett foglalkoznia a házzal, amibe az ablak kerül majd. Olyan illesztéseket hozott létre, amin nem tud bejönni a levegő, ezzel életre hívott egy új szakterületet, az épületszellőztetést. Még hosszan folytathatnám a sort az építőiparban, de szerintem sokak számára látható, hogy a mai épületek bonyolultsága az emberek többsége számára átláthatatlan. Az eredménye az lett, hogy nagyon komoly koordinátori feladattá vált egy házépítés, mindenhol “speciális” anyagokkal és alkatrészekkel, amelyeket csak egy módon és egy helyen lehet alkalmazni. Továbbá következmény, hogy a házak évekig épülnek, jóval költségesebbek, és a fenntartási költségeik is magasabbak. Régen egy falu felépített egy házat 1 hónap alatt a helyi anyagokból. Gyakori érvként elhangzik, hogy a korszerű házak tartósabbak, energiatakarékosabbak és ezáltal környezettudatosabbak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy már 50 év távlatában is látható, hogy rövidebb ideig használhatók az új építésű épületek. Ha az energiafelhasználást és ökológiai lábnyomot a teljes folyamatra számoljuk (alapanyag előállítás, építés, fenntartás, lebontás), akkor jóval rosszabb, mint a régi épületeknél. Csak érdekességképpen egy számadat: A világ gazdasága mára az erőforrások és energiák 90%-át a meglévő dolgok fenntartására használja fel, és csak 10%-ot új dolgok létrehozására.
Mit várnak az emberek a tökéletességtől?
Én úgy láttam az emberek a tökélességtől a boldogságot várják. Ha majd meglesz a “tökéletes” családi ház, tökéletes munka, akkor boldog leszek, mondják. Ez esélytelen, mert ha pillanatokra létre is jön valami, amit tökéletesnek érez valaki, a következő pillanatban már szét is esik és mélyrepülésbe kerül a lelkiállapota.
80/20-as szabály helyes alkalmazása
Mit fentebb írtam, a lényeg, hogy semmit nem szabad túltolni.
Bármibe is akarunk belekezdeni, fontos megvizsgálni a cél elérésének várható következményeit. Olyan széles értelemben vizsgáljuk a következményeket, hogy túlzott erőfeszítések nélkül képesek legyünk rá. Ennek megfelelő eszköze lehet a nyugodt megfigyelés, a megoldás elképzelése, és a szabad gondolkodás a témáról. Nem kell egyből belecsapni a lecsóba, majd munka közben küzdeni a nemvárt eseményekkel. Amikor úgy érezzük, hogy a megvalósítás lehetséges túlzott erőfeszítések és negatív következmények nélkül, akkor határozzuk meg az első megvalósítási fázist, és kezdjünk hozzá. A gondolkodásunk alapja legyen az, hogy meghatározzuk a körülmények és feltételek azon 20%-át, amik érdemi befolyással lesznek a eredményre. Ha ezt jól csináljuk, akkor a többi feltétel változása nem lesz jelentős hatással a végeredményre.
Olyan tempót válasszunk a megvalósításhoz, hogy maradjon elég tér és idő arra, hogy jobb ötletek születhessenek, mint azok, amelyek elsőre eszünkbe jutottak. Legyen időnk a kísérletezésre. Így a stresszt lecserélhetjük kreatív, örömteli alkotásra. Ha megvagyunk az első munkafázissal, dőljünk hátra, és nézzük meg az eredményt.
A második munkafázis előtt ismét nézzünk rá az összképre, a végső célra. Gondoljuk végig, hogy ebből az új helyzetből mi a legcélravezetőbb következő lépés. Látunk-e jobb megoldást, mint amit az induláskor kitaláltunk? Látunk-e olyan következményt, amire nem gondoltunk? Ennek tükrében még az a kérdés is érdemes feltenni, hogy még mindig azt akarom-e, mint induláskor, vagy változott a kép.
Így érdemes haladni lépésről lépésre, addig, amíg el nem érjük a várt eredményt. Ha megvan, álljunk le. Nem kell ismét elővenni a tökéletesség elvárását. Egyszerűen álljunk meg annál a pontnál, amikor az eredmény már kielégítő, optimális. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ne tegyünk meg olyan dolgokat, ami kis eredménnyel jár, de nagy energiabefektetést igényel, és nem javítanak az összképen. Nem kell reflektorral súrolt fényben vizsgálni a falfestést, keresve a hibát. Ha normál körülmények között rendben van, az már pont elég, mert sosem fogunk reflektort használni a lakásban.
Szabadidőmben tömör fából készítek bútorokat. Minden egyes fadarabnak megvan a jellegzetessége, adottsága; minden darab más megoldást igényel, másra lesz jó. Akit ez idegesít, az áttér a bútorlapra, ahol a derékszög mindig 90 fokos, a sík mindig sík. Számomra az egyediség érdekes és izgalmas, mert 100%-os pontossággal nem meghatározható, mi lesz belőle. 80%-ban meg fog felelni az elképzelésnek, de az a 20%, ami egyedi, az adja a báját. Ettől lesz szerethető, és nem sokan cserélnék el egy bútorlapból készült változatra.
Szóval csak lazán és élvezettel! Ne görcsölj túl semmit.
